PENIG EMLÉKHELY

Mi lett a lányokkal, az asszonyokkal és a családjaikkal? Túlélték? Visszatértek Magyarországra vagy más országba emigráltak? Alapítottak családot? Milyen szakmai karrierbe vágtak bele?

Ezekkel a kérdésekkel foglalkozott a civil kezdeményezésünk is. Az a szándékunk, hogy ezeket a lányokat és asszonyokat ne csak áldozatokként mutassuk be, hanem emberekként, akik az embertelen bánásmód és az ellenük elkövetett bunök ellenére sem hagyták elveszni az emberségüket és életkedvüket.

Kutatásaink szerint minimum 30 lány és asszony halt meg a penigi altábor közvetlen következményeként - a táborban, a halálmenet közben vagy a felszabadítás után, a fogság és a kényszermunka közvetlen következményeként. Kb. 420-an élték túl bizonyossággal határos valószínuséggel. A további 250 asszony sorsáról mindezidáig nem tudunk semmit.

A 702 asszonyról szóló anyag teljes közlése ezen az oldalon a hatalmas terjedelem és részben jogi okok miatt nem lehetséges. Emiatt kutatásaink három példáját szeretnénk itt közölni. Ezen a ponton szeretnénk megköszönni Dr. Brownstone Évának Bécsbol és Sragowicz Ágnesnek Düsseldorfból (túlélok lányai), hogy a magángyujteményükbol képi anyagot állítottak a rendelkezésünkre.

1. kép: Markovics Lilli 1940 elott – forrás: Dr.Eva Brownstone, privát

2. kép: Markovics Lilli 1940 elott – forrás: Dr.Eva Brownstone, privát

3. kép: Markovics Lilli 1940 elott – forrás: Dr.Eva Brownstone, privát

4. kép: Markovics Lilli 1940 elott – forrás: Dr.Eva Brownstone, privát

5. kép: Esküvo Ábrahám Alfréddal – forrás: Dr.Eva Brownstone, privát

Ábrahám Lillit 1944 december 9-én a ravensbrücki koncentráicós táborba deportálták. Útközben a Hegyeshalom felé vezeto vonatúton Bánhidánál egy levelezolapot írt a család egyik budapesti barátjának. „Egy vonaton vagyunk másokkal együtt, valószínuleg Németországba tartunk. Amikor többet tudok, címet meg a továbbiakat, rögtön írok. Aggódom, hogy a szüleim, akik Budapesten maradtak, semmit sem tudnak.“

6. kép: levelezolap Ábrahám Lillitol, amit a Ravensbrückbe vezeto úton írt – forrás: Dr.Eva Brownstone, privát

A ravensbrücki koncentrációs táborban a 93245-ös rabszámot kapta. Az adatokkal, melyeket a fogoly igazolvány tartalmazta (hivatás: titkárno, vallás: római katolikus), Ábrahám Lilli valószínuleg a legrosszabbat akarta elkerülni. Az adatok ugyanis nem egyeznek az igazsággal. A „2“ bejegyzés a „gyerekek“ mezoben sem stimmel, mivel Ábrahám Lilli legeloször 1949-ben lett egy kislány anyja. Hogy az adatok hibás megadása szándékos volt, az adatok bevezetésénél történt hiba vagy a kérdést értette félre Ábrahám Lilli (gyerekek helyett talán testvérek), nem lett tisztázva.

7. és 8. kép: fogoly igazolvány a ravensbrücki koncentrációs táborból, ITS 7510099#1 (2014-07-28), ITS 7510099#1 (2014-07-28)

Az 1945 január 10-i transzporttal a penigi altáborba szálították. 1945 február 17-én hivatalosan a buchenwaldi koncentrációs tábor rabjaként regisztrálták a 68002-es rabszámmal. Minden személyes holmiját már Ravensbrückben leadta.

9. és 10. kép: fogoly igazolvány a buchenwaldi koncentrációs táborból, ITS 7510097#1 (2014-07-28), 7510097#2 (2014-07-28)

11. és 12. kép: Effektenkarte [lista a leadott tárgyakról], ITS 7510096#1 (2014-07-28), ITS 7510096#2 (2014-07-28)

Ábrahám Lilli 1945 április 13-án az altábor evakuálása után a halálmenettel ment, ahonnan Chemnitzben el tudott szökni. Visszatért Stollbergbe (legalább 1945 április 15-tol 30-ig ott volt) és ideiglenesen tartózkodott a rakovniki megyei kórházban, ahonnan 1945 május 8-án volt fogolytársaival, Bokor Margittal és Klein Katóval (Katalin) együtt szabadon engedték, vissza Budapestre.

13. kép: Arbeitseinsatzkarte [munkabeosztáskártya], ITS 7510100#1 (2014-07-28)



 

14. kép: Ersatz-Haushaltspass [háztartási kárpótlási jegy], ami Ábrahám Lilli stollbergi tartózkodását és egy fogkefe (április 4.) valamint kávé (április 26.) kiadását bizonyítja – forrás: Dr. Eva Brownstone, privát

 

15. kép: a stollbergi megyei kisiparos szervezet meghatározhatatlan bizonylata, Max Schmidt susztermester, Zwickauer Straße 375, Stollberg, Ábrahám Lilli talán a Bürgergarten szálláson találta – forrás: Dr. Eva Brownstone, privát

16. kép: utalvány 10 birodalmi márkáról, kiállította a Kreis Stollberg, Kirsten hivatalnok 1945 április 17-én – forrás: Dr. Eva Brownstone, privát

 

17. kép: Menetjegy személyvonatra ismeretlen dátumra Saazból (Zatec/Chomutovtól dére) Satkauba (Sadek/Zatectol 12 km-re délre) vagy Wollepschitzbe (Volevcice/Mosttól délre) - forrás: Dr. Eva Brownstone, privát

18. kép: a rakovniki megyei kórház bizonylata 1945 május 8-án Ábrahám Lilli, Bokor Margit és Klein Kató (Katalin), valahai penigi fogvatartottak a kórházból való elbocsátásáról - forrás: Dr. Eva Brownstone, privát

19. kép: a Nationales Komitee Rakovnik [rakovniki nemzeti bizottság] engedélye 1945 május 10-én Ábrahám Lilli, Bokor Margit, Klein Kató (Katalin) és Fürst (Fürszt) Endre szabad hazautazásáról Magyarországra - forrás: Dr. Eva Brownstone, privát

A rossz egészségügyi állapota miattszanatóriumba került, hogy ott újra felépüljön. Ott ismerte meg a késobbi (második) férjét, Hajdú Józsefet. Az elso férje, Ábrahám Alfréd nem élte túl a holokausztot. 1948-ban házasodtak össze. A házaspár vállalkozásait (textilvállalkozás és kis papírgyár) a szocialista Magyarországon államosították. Azért, hogy elkerüljék a „kapitalista“ mivoltuk miatt történo üldöztetést, 1947-48-ban elhagyták Budapestet és a kis Érdliget helységbe költöztek, Budapesttol 17 km-re, ahol 1949 május 16-án megszületett kislányuk, Éva. Hajdú Lilli mérnökként dolgozott egy textilüzemben. Miután komolyan megbetegedett, Éva lánya, aki belgyógyász volt, egy budapesti kórházból Bécsbe vitte az o osztályára. 1987 márciusában halt meg. A bécsi zsidó temetoben temették el.

20. kép: Hajdú Lilli terhesen férjével, Józseffel - forrás: Dr. Eva Brownstone, privát

21. kép: Hajdú Lilli Éva lányával és édesanyjá, Jankával - forrás: Dr. Eva Brownstone, privát
 

22. kép: Hajdú Lilli férjével, Józseffel 1958 körül - forrás: Dr. Eva Brownstone, privát
 

23. kép: Hajdú Lilli Éva lányával - forrás: Dr. Eva Brownstone, privát
 

MARKOVICS EVELIN

O a penigi noi altábor egyik áldozata.

Markovics Evelin 1915 március 3-án született Budapesten, hajadon volt és a penigi noi altáborban a 68391-es fogolyszámmal regisztrálták.

A penigi noi altáborban a testvérével, Lillivel együtt volt.

A második világháború elott agrártudományt tanult Bécsben. Markovics Evelin 1945 április 2-án halt meg a penigi noi altáborban. Minekutána a holttestét a tábor területén földelték el, 1945 szeptemberében történt meg az exhumálás és az újratemetés a langenlauba-oberhaini temetoben.

24. kép: Markovics Evelin 1940-ben - forrás: Dr. Eva Brownstone, privát

 

25. kép: Markovics Evelin a jegyesével, eljegyzés 1944 januá 10-én - forrás: Dr. Eva Brownstone, privát

 

26. kép: Dr. Kallós Margit „tábori orvos“ által kiállított „betegigazolás“ 1945 március 26-án

MOTJUK IDA

Túlélte a penigi altábort.

Motjuk Ida 1921 december 18-án született Budapesten, hajadon volt és a penigi noi altáborban a 68411-es fogolyszámmal regisztrálták.

Nagynénjeivel, Kuttner Rószival [Rózsi?]és Schwarz (Sándorné) Margittal (született Kuttner) volt együtt a penigi noi altáborban.

Motjuk Ida két nagynénjével együtt egy 72 asszonyból álló csoporthoz tartoztak, mely csoportnakeloször sikerült a halálmenettol való szökés, de végül elkapták oket német rendoregységekés egy táborba Mittweidaba hurcolták oket. Az asszonyokat végül amerikai csapatok szabadították fel.

27. kép: Motjuk Ida (jobbra) édesanyjával, Melanieval – forrás: Sragowicz Ágnes, privát

 

28. kép: 1945, úton Magyarország felé a felszabadulás után. Motjuk Ida (a felso sorban ül egészen balra) és Kuttner Rózsi (nagynénje) az alsó sorban balról a második –forrás: Sragowicz Ágnes, privát

29. kép: Weiszmann Ida idoskorában – forrás: Sragowicz Ágnes, privát

 

SRAGOWICZ ÁGNES SZÜLEI ÉLETÉROL:

Motjuk Idát („Babát“), az édesanyámat 1946-ban felhívta Linzbol jegyese, Weiszmann Imre. Még a háború elott össze akartak házasodni, de a nagyapám, Lajos azt mondta, ki kell várni a háborút.

Édesapám Mauthausenben volt koncentrációs táborban. Nem akart visszatérni Budapestre. Az anyám Linzbe utazott. Ott házasodtak össze. Az anyám nem akarta az édesanyját és a rokonait elhagyni, úgyhogy mindenképp vissza akart menni Budapestre. Utána volt ott pár szép évük. Én 1948-ban születtem.

A nagyanyám, Melanie sosem tette túl magát azon, hogy a fia, Henrik és férje, Lajos nem tértek haza. Bár egy irodában dolgozott és nem volt depresszív asszony, 1952-ben szívinfarktusa volt és 52 évesen meghalt.

Ebben az idoben az anyám, „Baba“ 7 hónapos terhes volt az öcsémmel, Tamással. Amikor meghallotta anyja borzalmas halálhírét, rémületében gyermekétido elott megszülteés napokig el volt altatva. Ennek ellenére az öcsém – hála Istennek – jól fejlodött. Ma borgyógyászként dolgozik.

Édesapám még tanulmányai közben egy távoli rokonnál dolgozott a szormeiparban. Késobb az ügyészségnél akarták alkalmazni, de o visszautasította az ajánlatot. Nem akart a diktatúrának dolgozni. Közben megismerkedett rendesen a szormeiparral, ahol önállóan dolgozhatott, és végül ottmaradt. Rövid idon belül nagyon sikeres karriert csinált, ami a kommunista rezsimnek szálka volt a szemében.

Ezután nehéz idok következtek édesanyám számára. Édesapámat bebörtönözték állítólagos politikai ellenségként. Nem értett egyet az akkori diktatúrával, de soha nem lépett fel aktívan ellene. Tehát gyenge ürüggyel börtönözték be. Az áruját lefoglalták. Édesanyám így egyedül maradt két kisgyerekkel pénz és támogatás nélkül.

Anyám akkor mindent megtett, pl. otthoni munkát végzett (esokabátvarrás)stb.,mindent elvállalt, ami adódott.Egy rendkívüli ember volt. A rossz idok ellenére nem emlékszem olyanra, hogy feladta volna, vagy depressziós lett volna. Tulajdonképpen mindig megtartotta a humorát és az életkedvét. A szomszédságban és a baráti körben is nagyon szerették.

Édesapám összesen hét évig volt börtönben. Egyes idoszakokra emlékszem csak, hogy én anyámal együtt meglátogattam. Azt viszont nem tudtam, hogy börtönben van. Nekem azt mondták, hogy az apám ott (Szombathelyen) dolgozik.

1956-ban rövid idore szabadult a börtönbol. Akkor volt a forradalom Magyarországon. Kinyitották a börtönöket. Édesapám el akarta hagyni velünk az országot, de anyám félt, nem miattunk, hanem apám miatt, mert o „politikai ellenség“ volt, és az ilyenekkel nem bántak kíméletesen, amikor elkapták oket a határon. A felkelés leverése után megint bezárták apámat. 1963 körül jött ki a börtönbol, ha jól emlékszem.

1965-ben adódott egy lehetoség, hogy anyám az öcsémmel és velem együtt útlevelet kaphatott Bécsbe, rokonlátogatás céljából. Apám azt mondta, semmiképpen ne jöjjön vissza, o megpróbál majd lehetoséget találni a szökésre. Anyám utána Bécsben minden lehetoséget megragadott, hogy pénzt keressen. Így segített például turistáknak jutalékos alapon ott bevásárolni, ahol olcsóbban lehetett. Babysitterkedett is és még sok mást is csinált.

A nagynéném és anyám Bécsben lehetoséget kerestek apám Budapestrol való kijuttatására. Ez egy nagyon hosszú és fáradságos történet, de aztán egy hamis útlevéllel sikerült.

Mivel apám otthonról jó német nyelvtudást hozott és odatartozását igazolni tudta, Németországba utazott megszerezni a szükséges dokumentumokat. Viszonylag rövid ido után mi is utána tudtunk menni. A Rheinische Post címu düsseldorfi újság beszámolt akkor a szökésérol. Sajnos nincs már meg a cikk. Ez 1966 körül lehetett.

Mivel apámnak volt pár ismerose Frankfurt am Mainban a szormeiparban még a háború elottrol, árujutalékot kapott tolük. Apám úriemberként volt ismert, akinél egy kézfogás többet ér, mint másnál egy szerzodés. Ráadásul egy üzlettársával együtt volt [a háború alatt] Mauthasuenben.

Így kezdett el újra egy egzisztenciát felépíteni. Anyám gyakran elkísérte hosszú útjaira. Az egész NSZK-t beutazták az árujukkal, és hamar szilárd alapot teremtettek. Apám a munka mellett kártalanításért (nyugdíj) küzdött anyám és az o számára. Ez 10 évig tartott, míg valamit is kapott, és mielott az elso nyugdíját megkapta volna, 1976-ban meghalt szívinfarktusban.

Én feladtam az állásomat a Statisztikai Hivatalnál, létrehoztam az elso üzletünket és megismerkedtem ezzel a számomra új ágazattal, ami nagyon sikeres volt. Késobb még egy második üzletet is nyitottunk Düsseldorfban.

Anyám utána velem együtt dolgozott. Nagyon szerették a kuncsaftjaink. Sokat segített nekem a két gyerekkel is. Elutazott velük, így dolgozhattam nyugalomban. Amikor 73 éves lett, rábeszéltem, hogy zárja be az üzletet, amiben dolgozott, hogy egy kicsit nyugta legyen.

Vett egy kis lakást Budapesten abban a házban, ahol születtünk, és attól fogva megint sok idot töltött Budapesten, és évente 3-4-szer jött Németországba. Késobb, amikor egyre rosszabbul lett, nem engedtem többé Budapestre utazni.

2011 október 1-jén halt meg Düsseldorfban. Egészen az utolsó percig megtartotta természetes vidámságát. Unokái és dédunokái imádták.