A TÁBOR FELÉPÍTÉSE
1. ELOZMÉNYEK
Mivel – a náci Németországot fenyegeto katonai vereség miatt – minden hadköteles férfi, és ezzel a munkaképes férfiak legtöbbje a Wehrmachtban teljesített szolgálatot, az egész birodalomban súlyos munkaerohiány lépett fel a fegyvergyártásban. A nemzetiszocialisták emiatt egyre több kényszermunkást alkalmaztak, így a Max Gehrt-üzemben is.
1944-ben a valójában csogyártással foglalkozó Max Gehrt penigi telephelye fegyvergyártó vállalattá alakult át. Repülogépalkatrészeket állítottak elo a Junkers Flugzeug- und Motorenwerke AG-nak (JFM), melynek székhelye Dessauban volt. Az, hogy az akkori cégtulajdonosok ebben az átalakításban bármilyen mértékben részt vettek-e vagy ezt a nemzetiszocialista szervek rendelték el, nem tisztázott.
2. A BARAKKTÁBOR FELÉPÍTÉSE LANGENLEUBA-OBERHAINBAN
A Max Gehrt-üzem által alkalmazott munkaero azonban nem volt elég ahhoz, hogy a termelési célt teljesítse. Így 1944 nyarán az üzem megrendelést kapott egy kényszermunkásoknak épülo barakktábor tervezésére (900 fo részére) egy langenleuba-oberhaini homokbánya közelében, az akkori 878-as, 879-es, 885-ös, 888-as és 889-es parcellákon, ahol ma a Reit- und Fahrsportgemeinschaft Langenleuba-Niedersteinbach lovassportlétesítménye áll. Ehhez kapcsolódik egy titkosként besorolt helyszínrajz 1944 augusztus 15-rol. (1. kép)
A langenleuba-oberhaini barakktáborba a következoket tervezték: ketto BFH 10/34 típusú hálóbarakk (szélesség: 12,50 m, hosszúság: 42,50 m), öt RL IV/5 típusúhálóbarakk(szélesség: 8,14 m, hosszúság: 33,15 m), egy RL IV/5 típusú gazdasági barakk(szélesség: 8,14 m, hosszúság: 33,15 m), egy RL IV/4 típusú mosóbarakk(szélesség: 8,14 m, hosszúság: 26,55 m) és három RL IV/a típusú WC-barakk(szélesség: 8,14 m, hosszúság: 3,50 m). A helyszínrajzon látható, hogy egy további RL IV/5 típusú hálóbarakkal tervezték késobb bovíteni a tábort.
Egy az amerikai hadsereg által 1945 április 10-én készített légifelvételen(2. kép) azonban látható, hogy a barakktábor végül nem úgy épült fel, ahogyan tervezték. Nem épült meg a két BFH 10/34 típusúhálóbarakk. A tervezett helyen egy alapzat láható. Azon a helyen, ahova a bovítést tervezték, épültek fel ezek az RL IV/5 típusú hálóbarakkok. A /-jel utáni számjegy jelzi a barakkok hosszát. Túlélo kényszermunkások szerint az utolsó hetekig a táborban hiányzott a vízellátás. A tábor hat ortoronnyal és egy elektromos szögesdrótkerítéssel volt védve.
1.kép: a penigi noi altábor helyszínrajza, 1944. Szeptember. Forrás: a buchenwaldi emlékhely gyujteménye
A barakktábort valószínuleg úgynevezett szovjet Hilfswilligék (HiWi) építették fel. Ezek a „Hilfswilligék“ segédmunkások voltak a Wehrmachton és az SS-en belül, és akik az elfoglalt országok lakosságából lettek toborozva. A Szovjetunió lerohanása után (1941 nyara) nagyrészt volt szovjet katonákból álltak ezek a csoportok, akiknek eleinte a Wehrmacht német alakulatain belül kellett sáncokat ásniuk, vagy más munkát végezniük.
A férfiaknak így adódott lehetoségük a fogolytáborok katasztrofális körülményeinek elkerülésére és a túlélésre. Egy „megsemmisíto háború“ körülményei között nehéz különbséget tenni ténylegesen létezo, önkéntesen elvállalt együttmuködés és kényszermunka között. Gyakorlatban különbözo indokok játszhattak szerepet a döntésben, mindenekelott a vágyakozás jobb túlélési esély és életkörülmények felé. A tábor felépülési idoszakának egy tudományos vizsgálata az érintettekkel még folyamatban van.
2.kép: Légifelvétel, 1945.04.10. Forrás: Luftbilddatenbank Dr. Carls GmbH
3. A HOLOKAUSZT MAGYARORSZÁGON
Miután Bárdossy László, Magyarország miniszterelnöke 1941 júniusában hadat üzent a Szovjetuniónak és Magyarország Németország melléállt a Szovjetunió elleni háborúban, kb. 50000 a nemzetiszocialisták által zsidóként meghatározott embert – akik Magyarországon ki voltak zárva a katonai szolgálatból –küldtek a keleti frontra kényszermunkára. A szovjet hadsereg nagy áttörése után 1943 januárjában a Donnál Rostownál a 2. magyar hadsereg felbomlott és pánik tört ki. Ennél a visszavonulásnál hozzávetolegesen legalább 40000 ember halt meg.
1944. március elején döntöttek Berlinben Magyarország megszállásáról (Margaréta-terv). Ennek a lépésnek az indoka német oldalról többek között a magyar kormány látszólagos szabotázsa volt az úgynevezett „zsidókérdés végso megoldásával“ kapcsolatban. Magyarország megszállásával 1944 március 19-én máris kb. 63000 zsidóként meghatározott ember esett üldöztetés áldozatául.
Pár nappal a megszállás elott, 1944 március 12-én Adolf Eichmann, a Birodalmi Biztonsági Fohivatal (RSHA) „zsidóügyi“ ügyosztályának vezetoje elkezdte elokészíteni Mauthausenben a különleges alakulatok megszervezését, melynek célja a magyar zsidóság megsemmisítése volt. Március 22-én új kormány alakult Sztójay Döme miniszterelnök vezetésével. Az új kormány a nemzetiszocializmus szélsoséges támogatóiból állt, akik készen álltak Németországgal együtt dolgozni az elképzelt „végso megoldás“ végrehajtásában.
1944 május 15-én megkezdodtek a deportálások Északkelet-Magyarországról Auschwitzba, naponként 2-3 ezer embert transzportáltak. 1944 július 9-ig összesen 437 402 embert deportáltak. A deportáltak kb. 95 %-át Auschwitzba küldték, ahol Rudolf Höß, a tábor parancsnokának vezetése alatt elo volt készítve tömeges meggyilkolásuk. A munkaképesnek besorolt embereket 386 – a németek által elfoglalt területeken valamint a német birodalom területén lévo – altáborba osztották szét.
A magyarországi vidéki zsidóság deportálásának befejeztével elkezdodött a budapesti zsidóság deportálásának elokészítése.Egy belügyminisztériumi rendelet szerint 1944 augusztus 15-tol kb. 220 000 zsidót kellett volna kb. 2000 sárga csillaggal megjelölt házban elszállásolni.
1944 augusztusában a helyzet eleinte javulni látszott, mivel Horthy menesztette Sztójay kormányát és egy kicsit kevésbé németbarát kormányt nevezett ki helyette Lakatos Géza tábornok vezetésével. Lakatos azonban csak másfél hónapig maradt hivatalban, mert október 15-én a fasiszta nyilaskeresztes párt szerezte meg a hatalmat Szálasi Ferenc vezetésével. Augusztus 24-én Eichmann elhagyta Budapestet, de október 17-én visszatért és újra elkezdett a budapesti zsidóság deportálásának ügyében intézkedni. A zsidókat két csoportra osztották: a többséget egy központi erzsébetvárosi gettóba zárták, míg egy kisebb részük olyan házakba és negyedekbe került, melyek semleges országok védelme alatt áltak.
Adolf Eichmann parancsára a magyarországi német nagykövet, Edmund Veesenmayer és az SS-képviselo Otto Winkelmann 1944 október 17-én követelte az új magyar belügyminisztertol, Vajna Gábortól az úgynevezett „kölcsönzsidók“ átadását a Harmadik Birodalom részére. Másnap az új, Szálasi által vezetett kormány azt nyilatkozta, hogy kész a háború végéig további 50 000 zsidó férfi és no kényszermunkást a Harmadik Birodalom fegyveriparának rendelkezésére állítani. A kiadott „kölcsönzsidók“ száma 1944 december 1-ig végül 76 209 volt.
Abból a 825 000 személybol, aki 1941-tol 1945-ig Magyarországon élt és zsidónak számított, kb. 565 000 halt meg a holokauszt során és 260 000 élte túl a háború éveit.
4. ELHURCOLÁS PENIGBEBUDAPESTROL RAVENSBRÜCKBE
A 702 asszony és lány, akiket a penigi altáborba hurcoltak, e közé a 76 209 „kölcsönzsidó“ közé tartozott.
A Penig felé vezeto utatszemélyenkéntkülönbözo módontették meg, a túlélok állításai alapján azonban általános következtetésekre juthatunk.
Az asszonyok és lányok 1944 októberében és novemberében – a ravensbücki noi koncentrációs táborba való deportálásuk elott – a budapesti gettóban éltek és fegyvergyártó üzemekben dolgoztak, páruknak volt svájci vagy svéd védlevele. Ezek a védlevelek elvileg budapesti zsidókat vettek nemzetközi védelem alá. Többezer ilyen védlevelet állítottak ki Carl Lutz, Harald Feller és Friedrich Born svájci diplomaták, a svéd diplomata Raoul Wallenberg, és még diplomaták más országokból is. 1944 végére 22 000 budapesti zsidó állt semleges országok vagy a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának diplomáciai védelme alatt. Ez a diplomáciai védelem azonban nem segített ezeken az asszonyokon és lányokon.
Egy kis részét az asszonyoknak 1944 október 23-án a KISOK-pályára hívták, a megjelenés kötelezo volt. Kényszermunkára osztották be oket, többek között budapesti erodítményekhez. Erre az összes 16 és 60 év közti budapesti zsidó férfi is kötelezve volt. Körülbelül három hét múlva ezeket az asszonyokat összegyujtötték az Óbudai Téglagyárban. Onnan terelték oket gyalog a nyilasok – a magyarországi fasiszta és antiszemita párt követoi – a kb. 170 km-re lévo Hegyeshalom/Zurndorf-ra, ami két határtelepülés Magyarország és Ausztria (akkor Német Birodalom) között. Amikor december 1-jén megérkeztek, átvette oket a német SS, marhavagonokba vagy személyvagonokba terelte, és a ravensbrücki noi koncentrációs táborba szállította oket, ahová 1944 december 9-10-én érkeztek meg.
A legtöbb asszony esetében a deportálás a következoképpen történhetett. A november 25-e és december 1-je közötti idoszakban a nyilasok behatoltak azokba a házakba, ahol az asszonyok éltek, a 16 és 40 év közti noket kirángatták a lakásukból és az Óbudai Téglagyárba hajtották oket. Az ott összegyujtött noket a Józsefvárosi Pályaudvarra hajtották és december 1-2-án 70-80 személyenként marhavagonokba terelték. A transzport innen Hegyeshalomra ment, ahol a noknek ki kellett szállniuk, hogy az SS átvegye oket, azután egy másik vonatra szálltak. Sok asszony szeméyvonatokról vagy pullmankocsikról számol be, míg mások marhavagonokról. Így mentek Ravensbrückbe és érkeztek meg december 9-10-én.
Lehetséges, hogy a két csoport találkozott egymással Hegyeshalom/Zurndorf-ban. Függetlenül attól, hogy hogyan mentek az asszonyok Ravensbrückbe, az út rettenetes körülmények között zajlott, ahogyan azt a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnak (DEGOB) adott viszaemlékezések egy kivonata egyértelmuen érzékelteti:
Boros Katalin mondta 1945 július 17-én: Nem kaptunk enni és alvóhelyünk sem volt. A piactéren a szabad ég alatt aludtunk. Szönyön pedig tehenekkel és lovakkal aludtunk együtt… Dunaszegen volt a következo megálló, ahol egy disznóólban szálltunk meg. Hegyeshalmon végül bevagoníroztak minket. Kb. 114 ember volt egy vagonban. Egy asszony útközben meghalt. A holttestet csak két nap után vitték el.
Hercog Rózsa mondta 1945 július 19-én: Azután még három hétig ide-oda hurcoltak bennünket Magyarországon. Aztán végig kellett mennünk gyalog a Bécsi úton aztán Zurndorfba. Végig a szabad ég alatt mentünk, esoben és sárban aludtunk. Csak ritkán tudtunk mosakodni, és alig kaptunk enni. Szakadtan és kimerülten érkeztünk Zurndorfba.
Stern Helen mondta 1945 június 24-én jegyzokönyvbe: Egy nap hirtelen vasúti vagonokba raktak minket. Magunkkal vihettük a csomagunk. Kb. 80 ember volt egy vagonba összezsúfolva, nagyon szenvedtünk a szomjúságtól, mert nem tudtunk vizet szerezni. WC sem volt. Sajnos több haláleset is volt, foleg az öregebbek és gyengébbek körében.
Szemere Magda mondta 1945 július 2-án: … felszerelés nélkül mentünk az Óbudai Téglagyárba. Onnan Hegyeshalomra gyalogoltunk, kb. 35-40 kilométert mentünk naponta. Naponta kétszer kaptunk levest, meg valami kenyeret. Nem bírtunk tovább menni, összeestünk az utcán, de a nyilasok addig ütöttek, míg továbbmentünk. Sokan a társaim közül, akiket ismertem, meghaltak az úton. Vérhas- és tífuszjárvány is kitört.
Hoffmann Vera számolt be 1945 július 5-én: A csoport, ahova beosztottak, a téglagyárhoz ment, azután a Józsefvárosi Pályaudvarra. 10 napig utaztunk a zárt marhavagonokban. Egyszer sem kaptunk útközben enni. Vízért könyörögtünk, egy kis ételünk még maradt otthonról. Amikor a vonat megállt valahol hoszabb idore, parasztok jöttek a vonathoz és sok pénzért adtak egy pohár vizet.
RAVENSBRÜCKBEN
A teljesen túlzsúfolt ravensbrücki noi koncentrációs táborban a poklot várták az asszonyok. Így vagy ehhez hasonlóan írják le az asszonyok az ott eltöltött több mint négy hetet.
Rögtön a megérkezés után elvették tolük a hozott holmijaikat, beleértve a ruháikat is, megfürdették és kopaszra nyírták oket, rabruhát kaptak, és mivel nem állt rendelkezésre állandó szálláshely, egy sátorba helyezték el oket. Jéghidegben, esoben és hóban, mosdó nélkül (az emberek vödörbe végezték a dolgukat), katasztrofális ellátással kellett a meztelen téglapadlón aludniuk. Így lakott közel 4000 no 8-12 napig ebben a sátorban. A napi élelmiszeradag a következokbol állt: reggelire fél liter keseru, sovány fekete kávé, ebédre ízetlen répaleves és 100-300 g kenyér, vacsorára megint sovány kávé vagy egy gyakran sótlan vízleves és valami sajt, néha kolbász.
Constanze Jaiser írta a „Frauenlager Ravensbrück – Selbstbehauptung zwischen Leben und Tod“ címu könyvében:
Az önkényes (fizikai) büntetés és eroszak mellett az Appelstehen [órákig vigyázzban állás, amíg mindenkit megszámolnak] is meghatározó kínzóeszköz volt. Az asszonyoknak naponta többször kellett felsorakozniuk. Bármilyen idojárási viszonyok között kellett a szabad ég alatt állniuk mozgás és beszéd nélkül, ott megszámolták és munkacsoportokba osztották oket. Az órákig tartó Appelstehentélelmiszerhiányban az SS kollektív büntetésként is használta… Az eredeti tábor túlzsúfoltsága miatt 1944 nyarának második felében az SS egy kb. 50 méter nagyságú sátrat állított fel a barakkok közé átmeneti szálláshely gyanánt mindenekelott az Auschwitzból, Varsóból és Magyarországról tömegesen érkezo asszonyok számára. Kb. 4000 fogvatartottnak kellett a sátorban laknia. Az SS naponta tucatnyi ember halálát okozta a túlzsúfoltság, a kihulés, az éhezés és a hiányzó higiéniai feltételek által. Különbözo betegségek gyengítették le és végeztek az asszonyokkal a folyamatos éhezés, férgesedés, idojárási körülmények és járványok miatt. Így okozott a rühösség szörnyu viszketést és ezzel további fertozéseket… Azok az asszonyok és lányok, akik a fizikai és pszichikai terhelés alatt összeomlottak, általában semmiféle gyógyszeres kezelést nem kaptak. Az úgynevezett Revier, a koncentrációs tábor gyengélkedoje a halál egyik helyszíne is volt.
Ravensbrückben majdnem minden asszonynak értelmetlen munkát kellett végeznie. Szinte kivétel nélkül minden asszony beszámol arról, hogy naponta 8-10 órát kellett homokot egyik oldalról a másikra lapátolnia és kocsiban vagy talicskában elszállítania. Ott a felügyelok fenyegetéssel és gumibottal való veréssel hajtották oket.
8-12 nap után háromemeletes ágyakat állítottak fel a sátorban, ahol egy ágyban 3-4 asszony aludt.
Az egyáltalán nem elegendo táplálék, a túl kevés ruha, a rossz egészségügyi körülmények, a kemény fizikai munka és a téli hideg tetvesedéshez, betegséghez (tífusz, vérhas, fagysérülés) és halálhoz vezettek.
A már korábban említett DEGOB-jegyzokönyvekbol a következok derülnek ki:
Rosenberg Klára mesélte 1945 július 12-én: Miután megérkeztünk Ravensbrückbe, mindent elvettek tolünk. A legnagyobb hidegben nyári ruhában fagyoskodtunk a nyílt sátrakban. A talajvíz feljött, vízben és iszapban feküdtünk. Az étel ehetetlen volt. Egy héttel késobb a sátor egyik részén ágyakat állítottak fel. Nem csak a talajvíz miatt szenvedtünk, hanem fent az eso és hó miatt is, ami megolvadt. Sokan megbetegedtek, a hasmenés különösen gyakori volt. Nem tudtunk WC-re menni, bent kellett elvégezni a dolgunkat. Egyáltalán nem volt arra lehetoség, hogy mosakodjunk vagy igyunk. A reggeli szürkületben volt egy 3-4 órás Appell. Aztán kényszermunkát kellett végeznünk, ami teljesen felesleges volt, csak a mi kínzásunk volt a célja. Például homokot kellett ide-oda hurcolnunk megállás nélkül, különben megvertek minket. Volt egy SS-tiszt, aki mindig ránk eresztette a kutyáját.
Rosenheck Stella mondta 1945 július 11-én: Minden érkezovel egy sátorban aludtunk, nedves köveken, WC nem volt. Így töltöttünk el 5 hetet. Sokat vertek minket. Egy SS-nonek volt egy szíja, azzal vert minket. Sokszor véreztünk. Nekünk, idosebbeknek 40 év fölött nem kellett dolgoznunk, késobb 3-4 emeletes faágyakat kaptunk. Késobb hoztak lengyeleket meg másokat még Auschwitzból, hárman-négyen aludtunk egy szalmazsákon, egész nap az ágyban kellett feküdnünk. Ez a sátorban lévo sötétben egy büntetés volt. Jaj volt annak, aki kimerészkedett! Rögtön verést kapott. A fiatalabbaknak homokot kellett lapátolni a nagy hidegben. 330 g kenyér volt, répaleves ebédre, vacsorára is vízleves, nagyon gyakran sótlan és ehetetlen. A sokszor 4 órán át tartó Appellon sokaknak megfagyott a lába, nekem is hiányzik a bal és jobb lábamból egy fél lábujj.
György Ilona mondta 1945 július 16-án: Egy dombon laktunk sátrakban, mindent elvettek tolünk, csak egy ruhadarabunk maradt. 2:30-kor keltettek minket, aztán Appellt álltunk, majd homokhegyeket lapátoltunk. Az SS-orök nagyon borzalmasak voltak, a munkánál hajtottak és vertek minket. Az elso 12 nap a meztelen téglán feküdtünk, hideg volt, a sátortetok ponyvával voltak lefedve, és amikor egy német bizottság jött, hoztak ágyakat. A szuk hely 2200 emberrel volt túlzsúfolva. A lábaim megfagytak, volt egy Vanda nevu felügyelononk, amikor megmutattam neki, hogy ilyen lábakkal nem tudok dolgozni, megpofozott. Nagyon le voltam gyengülve, 35 kg voltam, minden nap láttam embereket meghalni és az volt az érzésem, hogy én sem fogom sokáig bírni.
RAVENSBRÜCKBOL PENIGBE
Szeptembertol minden koncentrációs tábor létrehozhatott noi altábort, amely lehetoséggel boségesen éltek. Ugyanekkor Buchenwald átvette Ravensbrück összes noi altáborát, mely a területi vonzáskörzetében feküdt, kivéve azokat, amelyek a fegyveriparnak dolgoztak. Ezzel 1944 decemberéig 7131 kényszermunkás került Ravensbrück igazgatása alól Buchenwaldhoz.
Az Amstgruppe D minden noi fogvatartottnak új fogolyszámot osztott. Ennek során a buchenwaldi koncentrációs tábor meghatározta, hogy a Penigbe érkezo asszonyokat 68 001 és 69 000 közti számmal kell ellátni. (3. Kép)
3. kép: Hermann Pister (a buchenwaldi koncentrácós tábor parancsnoka) írása az I, II, III, IV és V részlegnek, a fogolyruhával foglalkozó kamarának és a posta cenzúrázásával foglalkozó osztálynak, ITS Bad Arolsen, Digital Archive, 1.1.5.0/82074424
1945 januárjának elején Ravensbrückben a Max Gehrt-üzem egy vagy több képviseloje az o szempontjukból munkaképes asszonyokat válogatott kiazzal a céllal, hogy ezeket a munkaeroket „kibérelje“. Ezt Deutsch Rózsa és Pollák Aranka túlélok megerosítik. Mindenesetre pár asszony beszámol arról, hogy a munkacsoportok összeállítása során szelekcióra került sor, valószínuleg 1945 január 9-én. A kiválasztott asszonyok transzportja január 10-én (nyitott) marhavagonokban tartott Penig felé. Az utazás 3-4 napig tartott. A Penigbe tartó út alatt a kényszermunkások éhségtol, szomjúságtól és hidegtol szenvedtek. Errol a túlélok a DEGOB-nak számoltak be 1945 június/júliusában, ahol néhány számra vonatkozó becslés különbözik.
Stern Helen (1945június 24.): 3 hétig voltam Ravensbrückben, innen egy transzporttal – kb. 700-an voltunk – Penigbe vittek. A vagonokban a hó térdig ért, és egy vagonban hihetetlen módon kb. 140-en voltunk összezsúfolva. A vékony ruhánkban és kabátkánkban nagyon hideg volt. Páraknak közülünk még kabátja sem volt, csak egy vékony ruhája. Útravalónak egy kevés kenyeret és ahhoz valami zsiradékot kaptunk.
Pollák Aranka (1945 július 17.): Aztán jött egy gyáros, aki munkásokat keresett. Ezért minden asszonynak meg kellett jelennie az Appellon. 500 asszonyt válogatott ki közülünk, engem is. Aztán a fürdobe vezettek minket, ahol kopaszra nyírtak minket. Ez délután 4-kor kezdodött. A fürdés és a várakozás másnap reggelig tartott. És addig a fürdoben kellett állnunk. Sem lefeküdni, sem leülni nem szabadott. Azután 3 napig utaztunk. Kaptunk élelmiszert az útra, ezt elso nap megettük, azután 2 napig éheztünk.
Himmler Edith (július 9.): Január 9-én megfürdettek minket, megint mindent elvettek tolünk és reggel 2:30-tól 6-ig meztelenül álltunk kint a hidegben. Azután kaptunk egy ruhát, bevagoníroztak minket és 4 nap múlva megérkeztünk Penigbe. Az útra negyed kiló kenyeret és 100 g margarint adtak. Nem volt vizünk, ezért havat ettünk.
Fried Aranka (július 12.): Január közepe fele bevagoníroztak minket. Útravalónak 750 g kenyeret és 100 g kenomájast kaptunk. 3 napig utaztunk a vagonokban, amin jégcsapok lógtak. Szörnyen sokan fáztak meg, sokan kaptak tüdogyulladást, hólyaggyulladást, vesebetegséget és nagy részünknek volt hasmenése.
Fleischner Margit (július 9.): Január 9-én munkára válogattak ki és Penigbe szállítottak minket. 3,5 napot utaztunk. Útközben sem enni, sem inni nem kaptunk. Nagyon hideg volt és sok asszonynak megfagyott a lába.
5. MEGÉRKEZÉS PENIGBE
1945 január 12-én vagy 13-án a kutatás mai állása szerint 699 lány és asszony érkezett meg közvetlenül a Max Gehrt-üzemhez, aminek egy mellékvágánya volt.
A szám (699) a következokbol adódik: az utólag, 1945 február 17-én eloállított és a Ravensbrückbol Penigbe tartó transzportokat tartalmazó listán 700 fogvatartott szerepel. Ezen a listán szerepel továbbá 3 asszony, akik nem ezzel a transzporttal érkeztek, hanem akiket 1945 január 18-án a HASAG Leipzig-Schönefeld fogolyszemélyzetébol „ápolószemélyzetként“ Penigbe irányítottak át. Itt a (fog)orvos Kallós Margitról és az ápolóno Balázs Erzsébetrol és Schreiber Margitról volt szó.
Mivel 1945 február 17-e, tehát a lista eloállítása elotti idoszakban két fogvatartott – Katai Eda január 19-én, Hoffmann Aranka január 25-én – is meghalt (mindkettojüket a Südfriedhof Leipzig Krematoriumban hamvasztották el), oket nem regisztrálták a listán, és ezért oket még hozzá kell számítani a 700 asszonyhoz.
Az asszonyok 68001-tol 68700-ig terjedo rabszámot kaptak és február 17-tol a buchenwaldi koncentrációs táborhoz tartoztak.
Az asszonyok többsége abban reménykedett, hogy egy munkatáborba való áthelyezés az életkörülmények javulásával jár, ami azonban Ravensbrück szörnyu körülményeihez mérten csak kezdetben és elhanyagolható mértékben valósult meg. Példaképpen két részlet túlélok a DEGOB-nak adott beszámolójából:
Szemere Magda: Amikor megérkeztünk Penigbe, egy üzembe vittek minket, ahol egy kellemes meglepetés ért bennünket: végre leülhettünk egy asztalhoz és kaptunk valamit enni.
Rosenberg Klára: Igazán jó fogadtatásunk volt Penigben. Késobb azért kiderült, hogy ez csak mézesmadzag volt, mert egy hét múlva ez teljesen megváltozott és az étel és a bánásmód rosszabb lett.
SS-tagok - akik között úgynevezett dunai svábok is voltak –, az SS-felügyelonok és az asszonyok orizték a tábort – kivéve a Max Gehrt-üzem területét, amiért egy orség felelt -, és feleltek a létszámellenorzo- és büntetoappell végrehajtásáért. A felügyelonoknek, akiket a ravensbrücki noi koncentrációs táborban képeztek ki, biztosan nagyobb kapcsolatuk volt a fogvatartottakkal. Volt egy Oberaufseherin [vezeto SS-felügyelono], aki alá volt rendelve a többi felügyelono. 1945 januárjának közepén 4 altisztet és 20 közlegényt vezényeltek Buchenwaldból a kényszermunka felügyelésére és végrehajtására. Március 20-án végül 8 altiszt és 32 közlegény volt jelen.
A rangidos tiszt és ezzel a „táborparancsnok“ az SS-szakaszvezeto Josef Ebenhöh volt. O korábban már a Bad Langensalza altáborban „táborparancsnokként“ tevékenykedett a buchenwaldi koncentrációs tábor szolgálatában, és ezért jól ismerte az SS által megkövetelt kényszermunka-teljesítményt.
A Langenleuba-Oberhainban lévo „Albin Teich“ kenyérüzem – a szemtanú Werner Sparborth „Teichmühle“-nek hívta – látta el a tábort kenyérrel. Ahogy a 70 éves penigi ételszállító Georg Reichenberger 1945 szeptemberében beszámolt, az Ernst von Koenig vállalatnak volt egy megbízása arról, hogy naponta háromszor a Max Gehrt-üzem élelmezését kiszállítsa.
A langenleuba-oberhaini barakktábor helyzete már a kezdetekben bizonytalan volt. A tábor ebben az idoszakban csak részben volt beköltözheto. Nem volt csatlakozása a vízellátáshoz. A lányok és asszonyok az új szállásukat koszosan és tetvesen találták, ami 450 szovjet civil munkás használata után maradt hátra.
Mert hogy már 1944 nyarától dolgoztak ott mindenekelott a szovjet Oblast (Gebiet) Nowgorodból származó nok és férfiak, akik miután a németek elfoglalták Lettországot, a Generalbezirk Lettlandhoz [a Reichskomissariat Ostland lettországi képviselete] tartoztak. Eleinte kb. 450 munkás volt a langenleuba-oberhaini barakktáborban elszállásolva. A zsidó-magyar kényszermunkások érkezése elott 1945 január 12-13-án a szovjet civil munkások egy részét a valahai „Grüne Linde“ vendégházba (Chemnitzer Straße 71), a másik részét pedig a Herrnsdorfban (Wolkenburgnál) lévo Richard Berger Zweigwerkbe irányították át. Az akkori „csak a Szovjetunióból érkezo háborús menekültek részére“ igazolványok azt engedik feltételezni, hogy ezek a lett munkások önként jelentkeztek. Lehetséges, hogy a második Szovjetunió általi megszállás elol menekültek (az elso 1940 nyarán történt), mert a Vörös Hadsereg 1944 júniusában átlépte a lett határt. A Max Gehrt-üzemben azonban dolgoztak még horvátok és olaszok is.
Pollák Aranka július 17-én a DEGOB-nak: Penigben a barakkokat úgy találtuk, hogy koszosak és tetvesek voltak a korábbi lakók miatt. Elkoptatott, tetves szalmán kellett feküdnünk, és pár perc alatt 1000 tetu rohamozott meg minket.
