PENIG EMLÉKHELY

HALÁLMENET ÉS FELSZABADULÁS

1945 április 13-án délután számolták fel a penigi noi altábort. Az SS-esek összeterelték az asszonyokat, akik még gyalogolni tudtak, és Chemnitz felé hajtották oket. Kb. 70 nagyon gyenge és beteg no maradt ellátás nélkül egy barakkban hátra.

A részben már civilruhás orség és a felügyelonok fokozatosan leszakadtak a gyalogmenettol azzal a céllal, hogy megmeneküljenek a szövetségesek és a büntetojog elol. Így tudott néhány asszony – gyakran csoportosan – a kevésottmaradt felügyelo elol elszökni.

Egy 72 asszonyból álló csoportot még a német rendorség fogott el és hurcolt egy táborba Mittweidába. Oket végül az amerikai csapatok szabadították fel.

A többi asszony kálváriája azonban még folytatódott. Legalább 34 asszony ért 1945 április végén a theresienstadti gettóba, Prágától 60 km-re északra, melyet a Nemzetközi Vöröskereszt 1945 május 5-én vett át az SS-tol.

Egy másik csoportot Pilsentol 50 km-re nyugatra Raum Bor u Tachovaban mentettek meg.

Sok asszony (haza)útjának és sorsának részletei azonban nagy mértékben nem ismertek.

A táborban hátrahagyott asszonyokat 1945 április 15-én a 3. amerikai hadsereg 6. páncéloshadosztálya fedezte fel és az ehhez tartozó orvosi zászlóalj látta el. Az asszonyokat április 17-én az altenburgi repülotér légierei kórházába szállították, ahol többek között német hadifoglyok látták el az egykori kényszermunkásokat. Hetekig és esetenként hónapokig tartó orvosi kezelés után tudtak végül hazatérni.

Hogy milyen benyomást tettek az amerikai katonák, Dorothy Pecora írja le, aki akkor a United States Army Nurse Corps ápolónoje volt, a következokben:

Egyik reggel két tiszt jött az egységünkhöz, nem ismertük oket. Azt mondták, két ápolónore van szükségük, akik oket elkísérik, mert beteg embereket találtak kicsit távolabb, akiknek segítségre van szükségük. Ezért magamhoz vettem még egy ápolónot és beültünk a dzsipbe. Egyszer csak szögesdrótot láttam az elképzelheto legszebb mezogazdasági vidéken. Behajtottunk a területre és kinyitottuk a barakkok ajtajait. Amit ott láttam, sohasem fogom tudni elfelejteni. Egy gyönyöru fiatal lány ült ott és eros fájdalmai voltak. Behajlította a lábát és folyamatosan elore-hátra hintázott. Nem volt már haja és a feje egy ronggyal volt bebugyolálva. Az emberek a hadseregbol mind tudtak errol, de senki nem szólt nekem vagy nekünk ezekrol az iszonyatos tettekrol. Az egyik orvos attól félt, hogy mindegyiküknek tuberkulózisa van.

Ezeknek az asszonyoknak a felszabadításárólés mentésérol rengeteg fotó- és filmfelvétel van. A Signal Photographic Companies alkalmazottai a U.S. Army Signal Corps összesen 11 különleges egységénél végeztek szolgálatot, és a háborút fotókon és videókon örökítették meg. 1944 augusztus elejétol kezdve kis egységekben kísérték a 3. hadsereg tábornokát, Pattont Franciaországon, Belgiumon és Németországon keresztül. A katonai muveleteken kívül a háborús szörnyuségeket és a nemzetiszocializmus buneit is filmre vették. A fotók most a National Archives and Records Administration-ben (NARA, 700 Pennsylvania Avenue, NW, Washington, DC 20408-0001) találhatók.

A II. világháború fo háborús bunösei ellen való eljárás keretén belül 1945 november 29-én a Nürnbergi Igazságügyi Palotában lejátszották a „Nazi Concentration Camps“ címu egy órás filmet. Így vált a penigi altábor ismertté/ hírhedtté. A szobát elsötétítették és reflektorfényt irányítottak a vádlottak padjára, hogy a 24 vádlott érzelmeit rögzítsék. Azután egy óráig 12 koncentrációs tábornak megjelölt, a nemzetiszocialista bun színhelyén felvett felvételt vetítettek. Kb az 5. perctol a második úgynevezett „Concentration Camp“-ként a penigi altábor asszonyainak mentése/felszabadítása látható, ahogy amerikai orvosok, katonák és ápolónok a betegekkel és a teljesen erejüket vesztett asszonyokkal foglalkoznak és oket egy Altenburg közelében lévo katonai kórházba viszik, ahol német hadifoglyoknak is kellett az asszonyok ellátásában segíteni.

A film itt elérheto: https://www.youtube.com/watch?v=NcSsH3ZTTeg

A mentés, amit az asszonyok láthatóan felszabadításként fogadtak, két képen van megörökítve 1945 április 17-én.

Samuel Gilbert, született 1921-ben, 1943 áprilisától katonai szolgálatként 5. osztályú technikus volt a 166. Signal Photographic Company-ban Franciaországban, Luxemburgban, Belgiumban és Németországban. Többek között o fotózta az amerikai csapatok bevonulását Zeitzba, a felszabadított foglyokat Freisingben és a felszabadított Gusen altábort, mely a mauthauseni koncentrációs táborhoz tartozott. A 8 portréfelvételbol álló sorozat egyikét a felszabadított penigi noi altáborban fotózta. Egy másik, öt képbol álló sorozat nagyrészt az asszonyok orvosi kezelését mutatja, melyet az amerikai hadsereg ápoló személyzete végzett.

David E. Scherman, született 1916-ban New York-ban, 1936-tól fotós tudósítóként dolgozott a „LIFE“ magazinnál, akkreditálást kapott haditudósítóként és idoszakosan a híres fényképészno Elizabeth „Lee“ Miller-rel dolgozott együtt és vele kísérte az amerikai csapatokat Európába. Scherman egyik képe Millerrol Adolf Hitler fürdokádjában Hitler müncheni lakásában, amit 1945-ben röviddel Hitler öngyilkossága után készített, az egyik legismertebb felvétele ennek a társulásnak. Scherman többek között a felszabadított dachaui koncentrációs tábort fotózta. 1947-tol publicistaként és televíziós producerként dolgozott, majd 1972-ig a „LIFE“ magazin szerkesztoje volt. 1997 május 5-én halt meg rákban Stony Point-ban, New York államban.

David E. Scherman feltehetoleg(a penigi felvételeibol következtetve) beleszeretett az egyik túlélobe, a budapesti zsidó Boros Katalinba, aki kapott tole egy összeállítást a sorozatból, amit késobb továbbadott egy barátnojének, Deutsch Rózsának, aki ugyancsak a penigi tábor túléloje volt. Ezeket a fotókat kapta meg 2001-ben a buchenwaldi emlékhely Deutsch Rózsától egy kiállítás elokészítésének keretében. A képek egy része valamit 3 kiegészíto felvétel ebbo a sorozatból a Time&Life Pictures gyujteményében található.

A buchenwaldi emlékhely fotoarchívumának linkje: http://fotoarchiv.buchenwald.de/results?strategy=categories&provenance=-1&place=279&dates=-1

David E. Scherman fotói itt láthatók: https://artsandculture.google.com/search?q=pening

Hogy élték meg a késobb felszabadított asszonyok a tábor utolsó napjait, a halálmenetet és a mentést a táborban?

Stern Helen, 1945 június 24: kb. ebben az évben április 13-án, amikoraz orosz csapatok közeledtek [amerikai csapatok voltak, a szerzo megjegyzése], útra indítottak minket. Mielott elindultunk, még el kellett ásnunk a holttesteket, aztán a sírhelyeket elsimítani és szalmával befedni. Emlékszem, hogy kb. 40 beteg a gyengélkedon maradt, azt viszont nem tudom, mi történt velük.

A menetelés közben is sokat szenvedtünk. Folyamatosan hajtottak bennünket, miután az amerikai csapatok közeledtek és repülovel követtek minket. Ezt látván az SS-katonák és –felügyelonok megpróbáltak a sorainkban menekülést találni, a katonák a fegyverüket a kabátjuk alá rejtették. Kb. 25 km utat tettünk meg, amikor 70 asszony hátramaradt, mert a gyengeség miatt nem tudtak továbbgyalogolni. Valahogyan megérkeztünk és ott lefeküdtünk. Másnap magánházakban és istállókban szállásoltak el minket. Már aznap este megjelent egy német rendor, aki Chemnitzbe egy táborba akart hurcolni minket. Amikor látta, hogy mennyire nagyon el voltunk gyengülve, és hogy sokan az éhségtol és a fáradtságtól összeestek, otthagyott minket egyedül az erdoben. Kb. 10 napig házakban, erdoben, istállókban és a szabad ég alatt rejtozködtünk, amíg meg nem tudtuk, hogy a közelben egy Barna nevu faluban [talán Chemnitz Borna nevu városrésze, a szerzo megjegyzése] van egy tábor. Odamentünk gyalog, és ott barakkokban elszállásoltak minket. Nagyrészt árja foglyok voltak ott.

Kb. 8 nap ottlét után egyik éjszaka megjelent egy német rendor, és kb. 4-5 km-t kellett vele gyalogolnunk. Így értünk megint Chemnitzbe. Ott eltöltöttünk egy éjszakát, aztán megint tovább akartak vinni minket. Azonban sikerült megszöknünk a táborból, kb. 20-unknak. Kb. 30 km-t gyalogoltunk, és megérkeztünk Hernheida-ba [Herrenhaide, a szerzo megjegyzése], ahol már amerikai csapatok voltak, akik átvettek minket, ez április 30-án történt.

Az amerikai csapatok Cossenbe vittek minket, ahol az orosz hadsereg vett minket át. Az o segítségükkel jutottunk el Pestre, Pilsenen, Prágán és Pressburgon keresztül. Még nincs tervem a jövore nézve, minden attól függ, kit találok meg a hozzátartozóim közül hazatéréskor.

Heumann Zsuzsa 1945 július 6-án: Április 13-ig voltunk ott. 11-én még jött 150 lengyel, aztán 13-án a zsidókat útra indították.

Elso éjszaka 500 asszony hátramaradt Chemnitzben, éjszakáról éjszakára egyes csapatok hátramaradtak. Kb. egy hét menetelés után vagonokba raktak minket. Egy vagonban 90 ember volt. Mellettem halt meg egy volt osztálytársnom, Fischer Zsuzsa. Egy anya, Schenk Ilona szült, illetve elvetélt. A gyermek persze meghalt. Még másfél napig ott feküdt velünk a vérben, amíg nem jött egy SS-no, aki fogta a kis gyermekholttestet és kidobta a vagonból. A többi halottat is így dobták ki.

Egy borjú is volt velünk a vagonban, útközben megvadult. Ennek a fo oka az volt, hogy az SS-esek egyik kedvenc elfoglaltsága volt, hogy néha 5-6 darab krumplit a vagonba dobtak, mi persze mind felugrottunk, és egy nagy bunyó kezdodött, mert mindenki legalább egy darabot meg akart szerezni.

Egy sváb SS-tiszt gondozta a borjút. Nem volt rossz ember, néha a füvet, amit a borjúnak hoztak, nekünk adta – nem volt más élelmünk. Egy kis állomásnál egy cseh úgy megsajnált minket, hogy egy hordó krumplit és egy hordó köleskását hozott és nekünk adta. Így utaztunk Tachau-ig. Ott sem maradtunk, elindultunk gyalog, kb. 30-35 km-t mentünk.

Éjszaka 10-en elszöktünk. Egy erdoben rejtoztünk el, de másnap elfogott minket egy sváb katona. Nagyon kérleltük, hogy engedjen el minket, ezért megkönyörült rajtunk és elengedett minket. Napokkal késobb keresztény magyar menekültként belépést kértünk egy kórházba. Ott jó dolgunk volt, a konyhán dolgoztunk. Egy héttel korábban elfogtak a városban három magyar zsidót. Megásatták velük a saját sírjukat és aztán lelotték oket. Szörnyen féltünk, hogy ráönnek, hogy mi is zsidók vagyunk. Aztán május 5-én délelott 10:45-kor jöttek az amerikaiak és felszabadítottak minket.

Fleischner Margit 1945 július 9-én: Április 13-án megtudta az SS, hogy jönnek az amerikaiak. 5 perc alatt mindent össze kellett pakolnunk. A többiek elmentek egy transzporttal, de mi 80-an betegek ottmaradtunk. Én isiász-fájdalommal[üloideg] feküdtem. Azt mondták, hogy minket majd autóval visznek el. Mi tudtuk már, hogy jönnek az amerikaiak, és elrejtoztünk. Szerencsére nem jött az autó, de az amerikaiak jöttek április 15-én, vasárnap délután. Megtalálták a táborunkat és rengeteg konzervet és csokoládét hoztak nekünk. Két nappal késobb Vöröskereszt-autók és orvosok jöttek hozzánk. Mindegyikük amerikai volt, közülük sokan magyar származású zsidók. Altenburgba mentünk egy szanatóriumba „hízlalásra“. Itt 3 hónap alatt 20 fontot híztam.

Szemere Magda 1945 július 2-án: Penigbol elvittek minket az amerikai csapatok érkezése elott. Éjjel-nappal az amerikaiak elott mentünk. Én nem tudtam továbbmenni, rosszul lettem az utcán, egyszeruen ledobtak az út szélére és otthagytak. Amikor magamhoz tértem, teljesen sötét volt és segítség nélkül magamra maradtam. Egy jószívu chemnitzi osztrák család talált meg, magukhoz vettek és enni adtak. Azt mondták a német katonáknak, hogy egy órán belül meg fogok halni. Szóval már úgyis mindegy. Egy ideig náluk maradtam. Aztán beadtak a francia táborba, ahol megfürödtem, felöltöztem és a legjobb ételeket kaptam enni, de a hosszú koplalás után a gyomrom nem tudta megemészteni az ételt és nagyon beteg lettem. Élet-halál között vittek Zwickauba kórházba. Az orvosok azt gondolták, hogy meg fogok halni, de az édes Isten velem volt és segített. Amikor elég eros lettem, egy cseh transzporttal utaztam hazafelé. Busszal Karlsbadig, aztán vonattal Bratislaván keresztül Prágába. Útközben a csehek jól gondomat viselték, csak hálával tudok rájuk emlékezni.

Freundlich Edith 1945 július 18-án: Április 13-án az SS-esek elmenekültek és sok asszonyt magukkal vittek. Én ott maradtam, mert az elozo nap trombózis keletkezett a lábamban. Két nappal késobb felszabadítottak minket az amerikaiak. 70-en voltunk betegek és Altenburgba kórházba vittek bennünket. George Friedmann, egy amerikai zsidó hadnagy volt a kórház parancsnoka, aki értünk és a gyógyulásunkért emberfeletti áldozatot hozott.

Rosenberg Klára 1945 július 12-én: Amikor közeledtek az amerikaiak, elindultunk 600-an SS-kísérettel céltalanul. 15:30-tól hajnali 3-ig mentünk. Egy percre sem ülhettünk le. Én a testvéremmel voltam és alig bírtunk menni. Hajnali 3-kor eldöntöttük, hogy elszökünk. Fáradtak voltunk, leültünk az útra és reggel, amikor világos lett, kerestünk egy lebombázott házat. 3 hétig így éltünk, egyik lebombázott házból a másikba vándorolva. Féltünk, hogy valaki meglát minket. Nyers krumplit ettünk, mert nem volt fozési lehetoség. Persze nagyon rossz állapotban voltunk. Végül a fronton keresztül az amerikaiakhoz szöktünk. 5 hetet Zwickauban éltünk, aztán egy amerikai-zsidó táborban Waldenburgban. Itt minden elképzelhetovel elláttak és felszereltek minket.

Hegyi Berta 1945 július 9-én: … április 13-án az SS-katonákkal és –felügyelonokkel ismeretlen cél felé indultunk. Az elso napokban 20-30 km-t tettünk meg naponta, a harmadik nap bevagoníroztak minket és tehervagonokban utaztunk. Ebben az idoben semmit nem kaptunk enni. Napok óta nem láttunk kenyeret, nem ettünk semmit. Egyszer kaptunk pár fott krumplit. A tehervagonokban Dachauig utaztunk. Onnan egy állítólagos táborba mentünk, de nem találtuk meg. Az erdoben aludtunk, aztán hárman elszöktünk.

Faluról falura mentünk, a házakban kaptunk enni. Bár nem fogadtak szívesen minket, pár éjszakát istállókban vagy padlásokon töltöttünk. A legtöbb esetben azonban szénakazalban voltunk a szabadban és fenyoerdoben aludtunk. Kétszer elfogtak minket SS-katonák, akik más transzportokat kísértek, azonban el tudtunk szökni. Egy hét múlva egy tanyához értünk, ahol elbújtattak minket, adtak enni és egy idot a padláson töltöttünk, amíg május 4-én az amerikaiak ebbe a Gottschau nevu faluba jöttek és felszabadítottak minket. Egy ideig még ezen a tanyán maradtunk, aztán az egyik társam kórházba ment, én pedig a másik társammal haza.

Mondschein Rózsa 1945 augusztus 3-án: 1945 április 13-án elküldtek minket a táborból gyalog. Az elso nap 24 órát meneteltünk megállás nélkül. Lipcsénél 24 társammal együtt megszöktünk. Borzasztóan fáradtak voltunk és lefeküdtünk egy mezore. Kiderült, hogy majdnem a front közepén voltunk. Egy német katona vitt bennünket onnan egy üres villamoskocsiba. Itt töltöttük az éjszakát, utána pedig továbbmentünk. Úgy vettük fel a ruhánkat, hogy a piros sávok hátul és a számok ne árulják el, hogy rabok vagyunk. Magyar munkásokként mentünk tovább. Chemnitz-Bornában kevés élelmiszerért két hétig dolgoztunk néhány családnál. Aztán továbbmentünk. Május 5-én értük el a cseh határt. Már csak 11-en voltunk. Párunkat lelotték útközben, mert az egyik elárulta, hogy zsidók vagyunk. Mi elmenekültünk, de utánunk lottek. Egy 13 éves kislányt mellettem lottek le.